Személyes blog (^.^)

Sziasztok!

Ma nem a napomat mesélném el… sokkal inkább egy más dolgot… egy érzést, egy küzdelmet, egy belső vívódást…
Az utóbbi időkben, néhány hónapja elkezdett bennem valami érlelődni. Pontosabban nem is érlelődni, nem tudom erre a helyes kifejezést.
Az egész amikro elkezdődött, akkor még nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, kisebb viták, összeveszések barátnőmmel. Mindenkinél előfordul. De amikor ez mindennapossá válik, akkor ott már komoly gondok vannak. Ezt is csak pár napja fedeztem fel magamban.
Egy érzés elkezdett elmenekülni belőlem. Próbáltam a tuttára adni, próbáltam veszekedéssel, próbáltam azzal hogy elmondom min kéne változtatnia (részben sikerült is megértetni vele), de… sokminden nem változott. Egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy valami baj van velem. Minden nap valamibe beleköt, ami nem tetszik neki, szinte minden nap van valami, ami miatt gondok vannak. Sokszor beleképzel olyanokat a mondataimba, amiket még csak nem is gondoltam soha életemben. A nagy ütközőpont, amikor el kellett kezdenem egyre erősebb láncokat tennem az érzésre, hogy el ne fusson, az akkor volt amikor kirándult Kolozsváron. Igaz, szenilitásomnak is köszönhetem, hiszen ebben én is hibás voltam. Elfelejtettem hogy megírta hogy nem délután ér haza. És aggódtam érte… nem tudtam hogy mi történhetett. Amikro hazaért, akkor máris kiakadva belém kötött hogy miért vagyok ilyen szenilis, miért nem emlékszem rá, arra vágyott hogy kedvességet kapjon… én akartam neki adni… de nem hagyta… csak veszekedett veszekedett… pedig semmi rosszat nem tettem.
Ekkor elkezdtem gondolkodni hogy mi lehet a baj velem? Miért nem tudom boldoggá tenni, miért nem tudok neki elég kedvességet adni? Nem tudtam rájönni. Csak vívódtam magamban… Vívódtam, egészen a mai napig… Igaz, ma sem tudom mit rontok el, mi a baj velem.
Azóta a nap óta… minden egyes napon erősebb és erősebb láncokat kell tennem az érzéseimre, hogy meg tudjam őket tartani. Kapálózok, erőszakkal tartom magamnál, mert nem akarom elveszíteni.
De már lassan belefáradok. Lelkileg elfáradtam, depresszió kezd rajtam eluralkodni, hogy miért nem tudok megfelelni a barátnőmnek, pedig mindent megteszek, mégis, mindíg van, minden nap szinte van valami amibe beleköt, ami nem tetszik neki.
Nem tudom mi lehet a gond velem…
Ma végképp kibukott belőlem a dolog. Annyi mindennel megpróbálkoztam, annyi mindent bevetettem hogy megértessem vele mit érzek, hogy eljusson a tudatáig, a szívéig, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Sokminden hiába volt. Végképp kifogytam az ötletekből. Gondolkodtam, mit tehetnék még, hogy ne taszítson el magától, hogy ne veszítsem el (nem úgy értve hogy Ő hagy el engem, hanem hogy elveszítem a szívemben)? Nem tudtam, nem tudok rájönni.
Ma tartottam vele egy komoly beszélgetést… Ez már napok óta ért bennem, csak féltem, hogy ideges lesz, dühös lesz… és nem mertem neki elmondani ezeket a dolgokat. Ma mégis megtettem… Hogy miért? Nem tudom. Talán, végső elkeseredésembe. Az érzések már a legerősebb láncomat szinte teljesen szétszakították, teljes erőmmel tartom őket magamnál, nem akarom elveszíteni sem az érzéseket sem Őt. Talán ez volt az az indíték, ami miatt ma megtettem hogy megbeszélem vele.
Szerencsére a dolgok jól alakultak, lehetett vele beszélni, nem kapta fel a vizet, nem lett ideges, nem kezdett el veszekedni. Ennek örülök. Akár máshogyan is alakulhatott volna ez a mai nap hogyha idegeskedett volna és szóváltás lett volna a vége…
Elmondtam neki minden belső érzésemet… Elmondtam, hogy kezdem magam feleslegesnek érezni az életében, hogy nem tudom boldoggá tenni, semmi nem felel meg neki amit teszek. Természetesen Ő azt mondta, hogy dehogynem megfelel. Ezt tudom is… az eszemmel. De a szívem már nem érzi ezt. Ez az oka, hogy a depresszió elkezdett rajtam eluralkodni… nem érdekel semmi, nem tudok semmit megtenni, nem tudom magam semmire rászánni… Hónapok óta fejlődik a “gonosz”, ami magához csábította az érzéseimet.
Ma, talán, sikerült visszavágni a “gonosz”-nak. Elmondtam mindent, megígérte, hogy megpróbál változtatni rajta. Erre én csak annyit mondtam neki, hogy ne próbálja, hanem tegye. Ő irányítja saját magát, nem valaki/valami más, vagy éppen nagyobb hatalom. Azt tesz meg, azt mond, amit akar.
A szívemnek nem a szóra van szüksége hogy megfelelek neki. A szívemnek az érzésre van szüksége, arra, hogy lássam, hogy érezzem, hogy boldoggá tudom tenni, meg tudok felelni az elvárásainak. Azt mondta megpróbálja. Remélem, nem csak próbálja, hanem meg is teszi.
Nagyon sokmindent átéltünk már együtt, mindenen átvergődtünk, vagy így, vagy úgy, de együtt vagyunk még most is. És szeretjük egymást. Nem akarom feladni ezt a szerelmet, semmi áron. Bízok benne, hogy meg lesz az eredménye ennek a mai beszélgetésnek. Pár hónap alatt kiderül. Nem várok azonnali változást, hiszen azt lehetetlen lenne megtenni, elvárni meg hülyeség. Idő kell minden nagy változáshoz. Remélem, nem fut ki az időből.
Én tartom továbbra is a láncokat, igyekszem nem feladni. Mindent megteszek, hogy segítsem a változásban. Nem hagyom, hogy holmi kis szülői tulajdonságok szétszakítsanak. Küzdök, utolsó lehelletemig. Küzdök, amíg csak a lelkem bírja, amíg van benne elég erő.

Lehet, hogy most sokan hülyének néznek, lehet hogy sokan nem értenek velem egyet, vagy éppen jópáran azt gondolják magukban hog yminek küzdeni ennyire valakiért. Akik így vélekednek, azoknak csak annyit mondok, hogyha valakivel az ember sokmindent átél, és ha csak nagy küzdelmek, sok szenvedés után éri el, hogy végre együtt lehessen, akkor az nem adja olyan könnyen azt a kapcsolatot. Akkor a legvégsőkig küzd érte. Mert mi már megtanultunk küzdeni egymásért… talán, most is sikerül. Bár, itt nehezebb a helyzet. Nem mások ellen kell küzdenie, hanem saját maga ellen. Az embernek sokkal nehezebb saját magát legyőznie, mint másokat, sokkal nehezebb saját magán változtatnia, mint másokon. Bízok benne hogy sikerül.

Köszönöm hogy elolvastátok, és hogy volt hozzá türelmetek, mert azért nem kis terjedelmű lett.
Jóéjszakát mindenkinek!